4 hónap Linzben

Ma körbevezettek a gyakorló iskolán, bevittek néhány osztályba. Velünk angolul kellett beszélniük a gyerekeknek. Kicsit zavarban voltak. De nem is csodálom! Villogtak nekem a magyar tudásukkal! (Látszik, hogy volt már itt magyar Erasmusos!) Röpködtek a sziák és a "Boldog szülinapot!"-ok. Mindenkit beosztottak, hogy melyik csoportban fog hospitálni vagy tanítani, csak Tereza és én maradtunk ki, mert még nem érkezett visszajelzés az iskolákból. Mi ilyen különcök vagyunk, mert mi nem angolul végezzük ezt, hanem németül. Úgy látszik, hogy ez szokatlan errefelé és nincsenek ilyenre felkészülve rendesen. Egyébként nem tudom, hogy a törökök, akik nem beszélnek kb. semmilyen nyelven a törökön kívül (tisztelet az angol szakos kivételnek!!), hogyan fogják mindezt teljesíteni. Nem mintha aggódnék értük...

Érdekes a társaság: külön kérés volt, hogy legyünk pontosak, de úgy tűnik, hogy a német (osztrák) precizitást nem tudják teljesíteni a latinos beállítottságúak. Szóval mindig késnek.

Délben megmutattam a 2-vel mellettem lakó Martinnak, hogyan kell használni a tűzhelyet, mert reggel emiatt nem tudott reggelizni. Na jó, tényleg bonyolult, mert meg kell nyomni egy gombot, de azért rájöhetne erre (műszaki!) fiú létére!! Nekem is 5 percembe telt, míg rájöttem, hogy miért nem melegít, de addig nyomkodtam, amíg rá nem leltem. Ejj, ezek a fiúk! :-)

Délután egy nagyon érdekes kiállítást néztünk meg. Számomra kicsit embert próbáló volt, mert többnyire a házak fölött közlekedtünk fa hídszerű tákolmányokon, és rettentően tériszonyom volt. Egyszerűen nem bírtam megszokni a magasságot. De amúgy érdekes volt nagyon! Készítettem képeket, épp most töltöttem fel őket. Meg az eddigieket is.

Holnap megyünk kirándulni. Nagyon várom már!! :-) (Terezaval kinéztünk magunknak egy hegyet, amit valamikor meg akarunk nézni közelebbről is. Remélem lesz rá alkalmunk az egyik hétvégén!)

Hogy behozzam az előző napi alvás lemaradását, este fél 10-kor ágynak dőltem és negyed 9-ig nyomtam. Remek volt, hogy mit ne mondjak!

Az első itt töltött napom az ismerkedés jegyében telt. Egy közös reggelivel fogadtak minket, ahol megismerhettük egymást. 2 finn lánnyal, s egy lett fiúval ültünk egy asztalnál, később csatlakozott Jana (Németországból). No meg Stefan. Ezen kívül még van a nagy társaságban török, spanyol, görög (ők éjfélkor érkeztek Linzbe)...

Szinte senki nem tud németül, ill. aki tud, annak nem megy az angol. Úgy érzem, Janaval jól megleszünk, és van egy cseh lány, Tereza, aki német szakos és csak alap kifejezéseket tud angolul. Kb. velük tudok németül beszélgetni, de ha más is ott van, akkor teljesen keverten kommunikálunk, mert nem akarjuk kirekeszteni a többieket. Ennek a Terezanak a szobatársa egy lett lány. Na, ők küzdenek a nyelvekkel, ha beszélniük kell!

Körbevezettek minket az egyetemen, megmutattak mindenféle érdekességet, könyvtárat stb. A szomszéd épület a rendőrségé. Mondták, hogy nem szabad megijedni, ha helikopterrel és fegyverekkel rohangásznak majd a szomszéd ház falán (pont rálátni). Ilyenkor csak gyakorlatot tartanak. És persze a legnagyobb biztonságban vagyunk, hiszen a rendőrség van mellettünk! :-)

Egy előadást is tartottak az osztrák iskolarendszerről. Megdöbbentő, hogy kevés az óvoda itt Osztrákiában, s állítólag még meg sem szülted a gyerekedet, amikor menni kell óvodát keresni, hogy 3-4 év múlva fölvegyék a gyerekedet. Rákérdeztem, most már kötelező az óvoda. Tehát itt is vannak bakik a rendszerben! Holnap állítólag részletesebben lesz erről szó.

Délután valami plakátot kellett csinálnunk, s utána mentünk vacsorázni a Hofkneipe-ba. Borzasztóan teleettem magam valami Knödellel. És még drága is volt!

Holnapután kirándulni megyünk. Azt nagyon várom már!!

Hogy is kezdjem...? Egy éve nem gondoltam volna, hogy valaha megint átlépem az országhatárt a turistáskodáson kívül. Azóta tanítónak okíttatom magamat, ennek keretében utazom. Ez egy lehetőség. Ennyi.

Megpróbálom meseszerűre venni a figurát, hogy egyszer sok év múlva a gyerekeimnek, ill. az unokáimnak ebből mesélhessek.

Ma reggel ismét autóba pattantunk: a szüleim és Aladár kísértek ki Linzbe. Akkor még nem tudtuk, hogy Stefan, a szőke herceg vár rám fehér lovon. Szőkének szőke, és hát a ló az maximum a biciklije volt, de inkább csak a feje. Olyan igazi földmunkás fejű, de rendes hapsi! Mindenben segít.

Gyors kebab-tál után hazaindultak a többiek. Némi pakolászás, rendezkedés után jött a szőke herceg, hogy segítsen elintézni a tartózkodási engedélyt. Ez gyorsan megvolt, s hazafelé fagyiztunk és dumáltunk. Láttunk egy cipőboltban tutyit. Meg is örökítettem, mert azt hittem, hogy ilyet csak a néptáncosok kellékboltjában lehet kapni. Ezek szerint nem... Viszont így ez a kép elnyerte a "linzi tartózkodásom első képe" címet. Valamivel el kell kezdeni! :-)

A kollégiumi szobám a 8. emeleten van. Az asztalom egy nagy ablak előtt, a kilátás pazar - szó se' róla!

Ha már szoba... amikor megérkeztünk, némi gond adódott a szobám zárjával, így azt most kicserélték, de majd megjavítják és akkor visszaszerelik. Nem mintha bajom lenne ezzel a működő zárral! Reméljük nem lesz gond! :)

Meg kéne ismerkednem a szomszédaimmal. Valaki gitározott is az előbb. Elfelejtettem hangszert hozni, pedig Aladár megmondta, hogy legalább egy furulyát tegyek el. Igaza volt, na...! Most ez egyszer!!

Zár-óra, záró-ra, zár-orra, zárorr-ra, z-ár-óra, z-ár-orra, z-áróra...

2010 július 7-én, szerdán hazaköltöztem Berlinből. Reggel az utolsó apróságokat is összecsomagoltam, bepakoltunk a kocsiba (még az asztal is befért, amit előző nap kukáztunk!!), és némi késéssel (9 helyett 9:50 körül) nekivágtunk a nagy útnak.

Prágáig teljesen jól jöttünk, ott csak egy háromnegyedórás dugó volt, Brnonál pedig 3 órát vesztettünk. Ennek köszönhetően lekéstem egy mosonmagyaróvári találkozót, és a német-spanyol meccsnek is csak a végére estünk haza: pont beléptünk a lépcsőházba, amikor hallottuk az egyik unokatesóm kiabálását, ami a gólörömöt jelentette. Mi a nyakunkba kaptuk a lábunkat, hogy az ismétlést láthassuk. Tehát végülis pont időben érkeztünk, mert így nem maradtunk le az egyetlen gólról sem.

Összességében szerintem jó és hasznosnak mondható ez az eltelt szűk másfél év.

Tulajdonképpen mindenkinek hálával tartozom. Beának, hogy megemlítette nekem ezt a lehetőséget; Szilviéknek, hogy végülis engem választottak; a szüleimnek és az egész családomnak a támogatásért és bíztatásért; az összes látogatómnak, akik sok-sok örömet (és társaságot) jelentettek nekem az egyedüllétben és a szürke hétköznapokban; Aladárnak, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp maradjak még egy fél évet, ha tehetem, lassan 1 éve majdnem minden nap bátorított, lelkesített és vigasztalt, amikor kellett, de legfőképpen nagyon türelmes volt; illetve mindenkinek, aki aggódott értem, lelkesített vagy csak gondolt rám még az egész projekt előtt és közben.

Most megint egy kicsit új élet előtt állok, tele megvalósításra váró tervekkel, álmokkal, kalandokkal, remélhetőleg némi munkával és új iskolával. Csak győzzem utólérni magam!! (Nem tagadom, a legelső terveim között az szerepel, hogy kicsomagoljak a dobozaimból, hiszen az elmúlt 1-2 nap tanulsága szerint maguktól nem másznak a helyükre a dolgok.)

Ezzel a bejegyzéssel befejezem a blog írást. Amúgysem az én műfajom, csak azt akartam, hogy egyszerűen tájékozódhassanak felőlem az itthoniak, illetve legyen valami nyoma ennek a kalandnak. Talán ez is hiányozni fog...

Tschüss Berlin! Auf wiedersehen!

Az utolsó napjaim egyértelműen a nehéz búcsúzkodás jegyében telnek (teltek). Tegnap voltam utoljára az itteni kórusomban, akik megint felvetették a budapesti turné ötletét. Valóban nehéz szívvel válok meg tőlük, hiszen már megszoktam őket! Kívánhattam egy éneket, és azt elénekelték nekem "útravalóul".

Koradélután sikerült eljutnom az uszodába is. Kb 3 hét után ismét kinyitott, a karbantartási munkálatok után. Hatalmas tumultus fogadott a nyitás előtti percekben. Sikerült átverekednem magam a tömegen, hiszen nekem nem kellett jegyet vennem, így hamar bejutottam. Olyannyira hamar, hogy elsőként léphettem a medencék közé, illetve elsőként csobbanhattam. Varázslatos élmény volt a tükörsima vízhez hozzáérni (miközben megállapítottam, hogy elég hideg a víz), ezzel megtörve a "csendet".

Úszás után siettem a fiúk koncertjére. A zenetanárnőjük rendezett egy kis házikoncertet, ahol a tanítványai játszottak. Megállapítottuk, hogy nagyon ügyesek a "fiaink", csak egy kissé szégyellősek. Rettentően büszke au-pair vagyok!! :-)

Az éjszaka közepén, illetve inkább szinte reggel (4-kor) érkeztek meg a bátyámék az Adriáról. Ők segítenek Hazamenni. Nem sokat aludtunk, mert vissza kellett szerezni a kocsinkat, amit "jó szándékból" elvittek az útból. Sajnos a szomszéd ház építése miatt napról napra változnak itt a forgalmi és parkolási szabályok, így én sem voltam teljesen naprakész, de ők sem láttak ezzel kapcsolatban információforrást. És ha már épp bent voltunk a városban, akkor megnéztünk 1-2 tipikus helyet: Checkpoint Charlie, Potzdamer Platz, Brandenburgi kapu, Reichstag. Ez után ebédeltünk, majd kialudtuk az éjszaka fáradalmait, majd este megnéztük az Alexander Platzot és elsétáltunk a Múzeum-szigetre. Ennyi fért bele az egynapos városnézésbe. Az "ebédszünetünkben" elbúcsúztam a családtól, mert ők ma este máshol alszanak, és csak holnap jönnek vissza, amikor mi már remélhetőleg Pozsony környékén száguldunk. Kaptam még egy kis csomagocskát a Szilvitől. Nem kellett volna...!

Holnap reggel indulunk Budapestre.