4 hónap Linzben

Tegnap volt a színházzal az előadásunk. Amennyire ideges voltam emiatt a napokban, annyira nyugodt és higgadt voltam tegnap egész nap. (Az elmúlt 1-2 héten mindig feldúltan jöttem haza a próbákról: gyilkolászós hangulatban voltam, és az otthoniaknak is 1-2 órás meló volt az, hogy megnyugtassanak. Egyszerűen úgy éreztem, hogy túl sok időmet rabolja el, ehhez képest nem haladunk és hülye ötletei vannak a rendezőnek. Pl. az eredeti elképzelése szerint én fürdőruhában lettem volna - a kocsmában.... de szerencsére találtam magamnak támogatókat.)

Szóval jól sikerült a jelenetünk, és nem is untam annyira. Ötször kellett előadni, mert 5 csoport 5 kis rövid jelenetet adott elő 5 helyszínen, és a nézők körbe-körbe jártak s nézték, élvezték a "darabokat". Ma mesélte egy lengyel lány, hogy a barátjának a mi jelenetünk tetszett a legjobban. (Jah, szerintem is ez volt a legkevésbé elvont...) Aztán még volt egy közös jelenet is (Gertrud Stein: Play), amit az egész társulat adott elő, majd este 10-kor jött a pizza!! (Ez fontos momentuma volt az estének, mert finom volt és sok.)

Ma pedig egy szabadabb jelenésünk volt valami tavaszi program keretében. Én énekeltem egy (magyar) népdalt, aztán minden (tegnapi) jelenetből egy pár percnyi részletet el kellett játszani egyszerre, majd a közös jelenetet (Play) is előadtuk a homokozóban, ezzel elkergetve az épp ott játszó gyerekeket. :-) Nekem persze pechem volt, mert a mi kis csoportunkból csak ketten voltunk, és a társam közölte, hogy ő nem tud csak úgy rögtönözni és eljátszani valamit. (Az a vicces, hogy ez a gyerek tök büszke a színészi diplomájára, amit otthon - Irakban - szerzett. Na mindegy, no comment... [szerencsére nem tisztem, hogy véleményt alkossak másokról!])

Tehát pozitív volt a hétvégém, pedig már előre utáltam. Minden jó, ha a vége jó?. Naná! Mert az Otthoniakról/tól is jó híreket kaptam. :D :D :D És most úgy érzem magam, mint egy kisgyerek... (... és most olyan titokzatos vagyok, mint a Matyi...)

Most egy picit gonosz leszek, de muszáj. Ma van az a nap, amikor azt hiszem végleg sikerült elköltözni az elődeimnek. Ma vitte el a Dominik az utolsó adag cuccot. (Karácsonykor is hazakerült egy nagyobb pakk.) Kb 1 éve költöztek el innen, itthagyva egy fél háztartást, ami az övék volt...

Csak kutyafuttában az elmúlt hétvégémről: itt volt Aladár. Jó volt. Rövid volt. Szinte egy egész szombatot töltöttünk a Technikai Múzeumban (hajók, repülők, vonatok, sörkészítés, ötvös munka, hangrögzítés, film, optika, számítógép, Csodák Palotája szerű gyerekhely... - szóval csupa finomság egy gépésznek, s mindez NÉMETÜL!!!). Meg jókat ettünk-ittunk... Egy dönereshez kétszer is be kellett menni, mert nagyon tetszett neki a "HALAL" felirat a falon, és a döner is határozottan finom volt. Megtapasztaltuk a németek "kedvességét" is, ill. megállapítottuk, hogy elég koszos a város. De a csokibolt volt a legtutibb hely. (Nem is értem, hogy a Katáékat miért nem sikerült bevinni annó. A Kata is csokiiiii mániás. Vagy csak Marscsokimániás??)

És óóóóóriási szemekben hullott a havasesőőőő (a csokiboltnál)!! Ma meg gyönyörűen sütött a Napocska!

Azt hiszem, hogy a családom valahogy genetikailag nem alkalmas a növények felismerésére. Az egyik nagypapám szokta mesélni, hogy ő egyszer bukott az egyetemen: növénytanból. Azóta úgy gondolja, hogy nem is igazi egyetemista az az ember, aki sohasem utóvizsgázott. Nos ennek a nagypapámnak van egy fia (pontosabban kettő, de ez most lényegtelen), és ez a bizonyos fiú az én apukám. Mivel ő állatorvos, neki is volt dolga valamilyen formában a növényekkel (takarmánytan, talajtan). Egy pár éve vele esett meg az, hogy Anyu kérte, hogy vegyen salátát. Haza is állított egy fej káposztával. Röhögtünk egy jót, majd helyrehozva a hibáját, visszament a boltba, és hazahozott mégegy fej káposztát. Azt hiszem, azóta nem nagyon vállalkozik ilyen akciókra.

Ma én is eljátszottam a magam hülyeségét. Úgy emlékeztem, hogy a Szilvi bazsalikomot szokott a hal mellé tenni. Csodálkoztam is, de gondoltam, hogy megismerem én azt a füvet! El is mentem a Lidlbe, és rettentően örültem neki, hogy pont szembe jött velem egy rakás bazsalikom és nem kell elkutyagolnom a Karstadtba. Csodálkoztam, hogy milyen nagyok a levelei, meg a szaga is mintha más lenne, de biztos valami nagyranőtt fajta ez, a múltkori meg csak olyan kicsi. Ki tudja?? Hazajöttem, és egy villámbeszélgetés alkalmával megkérdeztem, hogy mi az a növény, amivel a halat süti, de mire végigmondtam a kérdést, beugrott, hogy a helyes válasz a kakukkfű!! Így aztán jót nevettem magamon, és rájöttem, hogy apám lánya vagyok.

Állattanból nem tudom, hogy hogyan muzsikálnék. Ma kicsit rendbetettem a kertet, mert elég mocskos volt, többek között egy galamb tetem is hónapok óta itt hevert. Nem maradt szegény jószágból semmi, csak egy kis toll, meg egy láb. (A másikat nem találtam!!)

Ha már madár: az éjjel meghalt a gyerekek papagája, Robi. Szegény már kb. 2 hete nagyon beteg. Így most nagy a szomorúság a gyerekeknél. Még el kell temetni...

Most vasárnap van. Tegnapelőtt (pénteken) volt a névnapom. (Nemzetközi Zsuzsanna nap!!) Valami extrát amúgyis akartam csinálni ezen jeles ünnep alkalmából, de úgy éreztem, hogy elég lesz annyi, hogy az iskolában megnéztük a Goodbye Lenin! című filmet, mivel pont erről a korról tanulunk mostanában. A Szilviék már múlt héten mondták, hogy pénteken jön az Isabel (a család barátja). Én pénteken pont nem voltam olyan jól és szépen kitaláltam, hogy nagyon korán elmegyek aludni, dehát mindenképp meg kellett várnom az Isabelt, aki este 6 körül érkezik. Elmúlt az este 6, a 7 is, sőt már a fél 8 is, amikor végre csöngetett. Kinyitottam a kaput, és kicsit elé mentem, hogy köszöntsem és segítsek neki behozni a bőröndjét, meg gondoltam 1-2 kedves szó után könnyedén lerázható. De ahogy álltam a lépcsőházban a kapu felé leskelődve, hirtelen nem tudtam, hogy mi van. Megláttam egy női arcot, ami nem az Isabelé volt, hanem határozottan úgy nézett ki, mint az én anyukám. Nem igazán értettem a dolgot, de aztán láttam, hogy van ott még valaki. Na, az az ember pedig kiköpött apám volt. (Természetesen ez a jelenet kb fél másodperc alatt játszódott le.) Én csak álltam kővédermedten, talán annyit tudtam nagy nehezen kinyögni, hogy "Úristeeen!!", és ők meg mosolyogva mondták, hogy "Boldog Zsuzsanna napot!". Szóval erre a meglepetésre igazán nem számítottam! Ahogy Lauren Robert mondná: Oszkár-díjas arcot vághattam, és az Anyu is azt mondta, hogy ezért a fejért érdemes volt ennyit autózni: fényképezni kellett volna!
Kiderült, hogy természetesen a Szilviékkel szövetkeztek. Meg azt is megtudtam, hogy az eredeti tervek szerint nem ketten jöttek volna, hanem négyen a nagybátyámékkal, de sajnos a nagybátyámnak mostanában nagyon sok a dolga.

Persze hoztak magukkal egy nagyobb pakkot is: az ajándékokat, meg egy jó nagy túlélocsomagot kaja formájában. Talán idén már nem is kell vásárolnom többet! :D

Szombaton elsétáltunk a bolhapiacra, mert az Apu fejébe vette, hogy ő biciklit akar venni. És valóban nem üres kézzel jöttünk vissza! Egyébként azt hittük, hogy többet sikerül alkudni, de ezek nagyon keményfejű törökök voltak.
Délután felszereltünk egy tükröt az előszobában a falra. Gondolom a Juli is mondogatta otthon, hogy kéne már ide egy tükör, s az Anyuék ehhez is hoztak szerszámot.

Ma mentek haza, mert holnap már mindketten dolgoznak. Feldobták ezt a hétvégémet, és nem kicsit...!!

Azt hiszem, ezt volt eddigi életem legjobb és legmeglepőbb névnapja! :-)

Ma 1 éve költöztem ki ide. Furcsa, hogy máris elszállt ez az 1 év. Eredetileg csak ennyire jöttem volna, de meghosszabbítottam. Akkor még nagyon hosszúnak tűnt.

A napokban előkerültek az emlékeim. Pl. megnéztem ma a 2009 február 14-ei naplóbejegyzésem (minden nap írok valamit a naplómba, csak nyelvgyakorlás céljából), felkavarodtak bennem azok az érzések, amit akkor éreztem, elővettem azokat a zenéket, amiket akkor (sokat) hallagattam. És mindez nagyon furcsa. Akkor olyan nagyon ismeretlen és messzi volt minden. Mostmár beleszoktam az itteni életbe. Talán csak most kezdek igazán bellejönni! Éppen ezért örülök a folytatásnak. Eddig nem feltétlenül úgy sikerültek a dolgaim, ahogy én azt még otthon jóelőre kitaláltam. Ennek főleg én vagyok persze az oka, de mostmár nem érdemes ezen bosszankodni. Még az is eszembe jutott, hogy amikor ide kerültem, akkor még itt laktak az elődeim, s 1 hónapot együtt laktunk. Ez is milyen furcsa érzés! Azóta sem beszéltem velük, max. 1-2 e-mailt váltottunk. Talán a napokban felhívom a Mikit! Nagyon kíváncsi vagyok!

És persze nagyon örülök, hogy a végét is látom az ittlétnek, különben nem tudnám mihez tartani magam. Segít abban, hogy ne ússzak el.

A mai napot meg akartam valamivel ünnepelni. Végül nem lett semmi extra, de talán annyiban más, mint a többi, hogy ma a munkám miatt be kellett ülnöm egy mesét megnézni egy moziba. A német címe: Oben. Angolul talán: Up. Magyarul esetleg: Magasan. Na mindegy, ez egy érdekes mese. A felnőttek is élvezik. Érdemes gyerekekkel megnézni. Érdekes volt, hogy mi pontosan kezdéskor ültünk be a terembe, és azt hittem már, hogy csak mi hárman nézzük meg. Aztán kb 5-10 perc késéssel becsődült egy társaság is, nem kis zajt csapva a moziban. Kicsit sűrűn SSSSSSSsusogtunk, hogy legyen már csönd. De amúgy élveztem.

Szóval jó volt ez a nap, csak 1 bajom van vele: a Valentin-nap. :S (És pont egy fél éve szintén nem gonodoltam volna, hogy évforduló[ka]t fogok a mai napon ünnepelni...) Jáááájjj, ez a 14-e!! Vagy rosszul emlékszem és valójában 13 ??? ;-) (Na jó, nem.)