4 hónap Linzben

Tegnap este nagy nehezen sikerült összehozni egy találkozót Botonddal. Botond az egyik bátyám gimnáziumi osztálytársa volt, és még ma is nagyon jó barátok. Karácsonykor az éjféli misén futottunk össze és rácsodálkoztunk, hogy mindketten Berlinben vagyunk. Megbeszéltük, hogy mindenképp találkozni kell, s most sikerült. Négyen voltunk: mi ketten, Botond barátnője (Tania) és neki is egy barátnője. Végül egy moziban kötöttünk ki. A Same same but different című filmet néztük meg, de mivel este 10-kor kezdődött, beültünk előtte egy kávézóba kávézni-teázni-dumálni. Kicsit nosztalgiáztunk, hiszen már kb 15 éve ismerjük egymást. Újra meghallgattam a régi történeteket, csínytevéseiket, no és persze az én családom is téma volt... Persze meg akartam örökíteni magunkat fényképen, de a szokásos - kicsit kapkodós - indulásban itthonmaradt a gép.

Egyébként Botond hivatalosan a doktoriján munkálkodik itt Berlinben, de lényegében oldalbordai okokból Rostock-ol erre.

Amúgy a film tetszett, de még mindig úgy érzem, hogy nem tudom elképzelni, hogy más nemzetiségű legyen a párom. Teljesen más a nyelv, kultúra stb. (A film lényegében erről is szól.) Szerencsére ez a veszély engem nem fenyeget, hacsak el nem megyek valami arabbal vagy dél-amerikaival... :P (De ilyennel nem viccelünk!) És persze ezt is pont a Botondnak fejtettem ki utána... (Tania indiai.)

Negyed 1-kor végeztünk a moziban, s fél 2-kor már csörgettem a Botondot, hogy nyugodjon meg, mert hazaértem. (Kicsit aggódott, de nem lehet egyszerre 3 nőt hazakísérni!)

Pár perce kaptam a hírt, hogy a felső szomszédom - Frau Noack - ma délben Hazament. Isten nyugosztalja! Azt hiszem, most sokkal jobb neki, mint eddig volt.
Ma délelőtt nem volt jól. Az ápoló, aki vele volt (kb fél éve már 24 órás felügyelet alatt van) végül - Frau Noack akarata ellenére - kihívta a mentőket. Mire kiértek, addigra elaludt.

Azt hiszem, hiányozni fog a mozgás a fejem fölött. Már nem csörög a csillárom, ahogy keresztülgurul a kerekesszékkel a szobán (bár az utóbbi időben nem mászkált), már nem recseg a padló a fejem fölött, ahogy jönek-mennek az emberek a lakásban, már nincs több izgalom...

De az a legszomorúbb, hogy nem lesz, aki emlékezzen rá, csak mi, a szomszédjai, meg talán az a néhány ápoló, aki nála járt. Nincs semmilyen rokona, teljesen egyedül volt. De hiszem, hogy most már nincs többé egyedül! Ég Önnel, Frau Noack!!

Nem hagyhatom ezt a bejegyzést idézet nélkül! Kell a lelkemnek.

"Köszönöm azt, hogy vársz a Mennyben,
      s hívogató szód rám talál.
     A sugaras, kék végtelenben
   köszönöm azt, hogy nincs halál."
(Bede Anna: Fohász)

"Hogy elejét kezdjem" minden erre járó Balázsnak sok szépet és jót kívánok! Isten éltessen titeket! Pláne a rokonaimat, illetve az öcsémet! Nem mintha kivételezni akarnék... :-)

Ma bátorkodtam elmenni egy amatőr színtársulat próbájára. Ebbe a színészkedésbe pusztán az intenzívebb nyelvtanulás kedvéért vágtam bele. Igazából integrációs céllal jött létre eredetileg ez a társulat. Vannak ott lengyelek, egy cigányképű török és a német társadalom egyszerűbb rétegei is fellelhetők. Egy spanyol osztálytársnőm révén keveredtem én is bele, bár pont ő eltűnni látszik... (Ma sem volt...) Az az igazság, hogy beszélni nagyon tudni kell itt. Talán ragad rám valami! Na, majd meglátjuk az eredményt - valamikor!

Ma egész nap a szobámban vagyok és alszom. Ebéd után ledőltem, mert kicsit lázas voltam és nem éreztem magam jól. 5-kor arra ébredtem, hogy a redőnyöm ereszkedik le, s egyre sötétebb van a szobában. Ekkor gyorsan fölkeltem, és átállítottam a redőnyt, hogy ezentúl inkább 6-kor ereszkedjen le, mert 5-kor még viszonylag világos van.

"Örömmel" olvasom a neten, hogy nem csak én tudok nagyokat rúgdalni a széklábakba és egyéb tárgyakba, ezzel nem kicsit bezúzván a kislábujjam. Egy ismerősöm művelte ezt 2-3 napja: "Apának eltörött egy üveg mécsestartó a kezében,ami leszedte a bőrt a hüvelykujja belső részéről.csak kötözni kellett,varrni nem lehetett,nem volt mit.4 hét a gyógyulás.Én tegnap este belerúgtam a szék lábába,zokniban,nemrepedt el szerintem.mozgatni tudom,csupán a cipő nyomja és akkor nehézkesebb a járás..." (És természetesen 1-1 kép is mellékelve a balesetekről. Ezeket most nem linkelném be, mert aki ismer engem, az már láthatott rajtam ilyet jópárszor, aki meg még nem, annak sem kell sokat várnia - szerintem.)

Az imént beszéltem az otthoniakkal: szegény barátunkra rájár a rúd. Néhány napja csak összekaszabolta magát (ld. fent), újabban el is törte a (vágott??) kezét biciklizés közben.

Most megyek és megpróbálok valami hasznosat is csinálni. Mondjuk olvasni... :D

Most jöttem vissza Budapestről. (Még gyorsan kellett egyet vizsgáznom. Siker. Hát még utána a NES koncert!! Szuper volt!) A Ferihegyen megtudtam, hogy 50 percet késik a gépem, így a rámszakadt ídőt el akartam ütni a blog írással. Sajnos nem sikerült, mert nem volt jó a wifi. Már legutóbb is szaggatott a vétel, de ma nem bírtam működőképessé tenni. Ehelyett valami zenét akartam megvágni egy picit. Csak annyira, hogy jó csengőhang lehessen belőle. Pechem van, mert valószínűleg tegnap egy laza mozdulttal kitöröltem azt a track-et. Azt hittem, hogy nem abban a mappában van (az egyetlen példány), amit megszűntettem. Ráadásul nem egy szimpla "delete"-et nyomtam, hanem egy határozott "Shift+Del"-t. (Szóval nyoma sincs a kukában...) És sehol máshol... Kénytelen leszek mégegszer ellopni!

Szeretek otthon lenni, és nagyon jó érzés, hogy a barátaimnak is fontos vagyok. Ezt onnan tudom, hogy mindenkivel találkozni kell, és ezt néha nehéz összehozni. Tegnap láttam a Matyit is! (Legalábbis úgy láttam. Meg ő sem tagadta... És nem hívtam fel. Már bánom!)

Furcsa. A családom síel. Most idén először nem velük mentem. De nekik jó, és ez örömmel tölt el engem. Itt marha hideg van, meg jég. Még ki kell találnom, hogy hogyan megyek holnap kórusra. (Az U-Bahn drága, a bringa fagyos. Egyik jobb, mint a másik!)