Az elmúlt hetet Otthon töltöttem és a boldog semmittevés mámorában úsztam. Ebből tegnap este ocsúdtam fel csupán, ugyanis rádöbbentem, hogy mi mindent akartam még Budapesten elintézni. Hát az utolsó órák - szokásomhoz híven - nem épp a "boldog semmittevés mámorában" teltek: kapkodás, pakolás ezerrel.
Hajnali ébresztő, a reggel 7 órás vonathoz villamosozás, búcsúzás, 5 óra zötykölődés közben rádöbbenés, hogy a fogyatékkal élőknek (és várandósoknak) fenntartott helyen ülök (utólag mintha lettek volna megértő pillantások...), de üsse kő, Bécstől tömegnyomor a vonaton, örültem, hogy széken ülök és nem a földön, rohanás a koliba, gyors kajálás közben órarend csekkolás, majd újabb meglepetés: ma 20.45-ig ülök az egyetemen (délután 2-től). Nem baj, majd csak lesz valami, csak ne lennék ilyen fáradt!
Matekóra: egyesek a gyerekeiket hozzák be (nyilván péntek délután már nem tudta hová tenni, így behozta az anyuka: tündériek, meg se nyikkannak a 3 órás foglalkozáson), míg mások - nyilván hasonló okokból kifolyólag - az ölebükkel érkeznek. A tanár kicsit meglepődik, de rezzenéstelen arccal folytatja a mondanivalóját. Végül az ebbel se volt semmi gond. (Lehet, hogy ő is szokva van a gazdi hasonló elfoglaltságaihoz?)
Ének módszertan: rendes hapsi, teljesen jól érthető, örült nekem (mint Erasmusosnak), aranyos csoport, minden happy, 3 hét múlva (az utolsó órán) "vizsgázunk": 10 dalt kell kívülről megtanulni. A kedves csoporttársaim igencsak megsajnáltak, hogy én hogyan fogom ezeket az akadályokat teljesíteni. Mondtam nekik, hogy emiatt ne fájjon a fejük, majd csak megoldom valahogy! :P
Csak tudnám, hogy miért érzem azt, hogy egész nap csak rohanok, holott egész nap csak ültem?! :D
