Tegnap történt 1-2 érdekesség. Pl. kiderült, hogy Yordan, a kórusunk karnagya tanulmányi okokból mindenfelé lesz Európában, csak épp nem Berlinben, így újabb karnagyot kapunk. (Mielőtt valaki megijedne, hogy kit/mit szeret ez az ember; van egy felesége és 2 gyereke!! Szóval hetero...) Én még nem ismerem az utódot, de jövő héten ezt is megtudom. Mindenesetre Yordantól könnyes búcsút vettünk, mindenki elmondta a múlt heti koncertekkel kapcsolatban az észrevételét, így én is elmeséltem neki útravalóul, hogy nálunk hogyan szokás hangot adni 1-1 mű előtt. (Az ő megoldását az amatőrök nem annyira értékelik, sőt még a profik se nagyon.) Igazából itt volt az a pillanat, amikor rádöbbentem, hogy ő nem tanult kórussal dolgozni, hanem mindent a zenekari tapasztalataiból hoz át. Ott pedig ugyebár nem kell ilyenekkel foglalkozni... Megköszönte és tudja, hogy ezt még gyakorolnia kell.
És - szintén - tegnap este 10 körül felhívott a Szilvi, hogy fel kéne mennem a gyerekekhez a biztonság kedvéért (akik már alszanak), mert neki el kell mennie a Dominikért. Tehát az történt, hogy Dominik elment futni délután, elesett, majd este sikerült rábeszélni, hogy mutassa meg egy orvosnak a fájós lábát. Persze eltörött... Szegény Szilvi pedig ma ment volna Bonnba barátnőzni, de így inkább lemondta az egészet mert "nem hagyhatom itt a Dominikot a 4 gyerekkel!". Persze szegény Dominik szíve szerint dolgozni is elmenne, csak hogy ne legyen a család terhére, de peche van, mert a biciklije a kórháznál parkol, mivel azzal ment a dokihoz. (Majd ha leveszik a gipszet, akkor lesz mivel hazajönni!) És 1 lábbal ugyebár nehéz autót vezetni.
És az külön komikus számomra, hogy pont tegnap beszélgettünk az iskolában az osztálytársaimmal arról, hogy a férfiak milyen nehezen viselik, ha betegek. Főleg, ha fáj valamijük! (Mondjuk a hasuk. :p ) Sajnos tapasztaltam már ezt! És a Dominik sem kivétel.
