Nagyszerű volt, ahogy általában!
Bár már az odaút is izgalmas volt, a koncert mindent kárpótolt. Olyan sötét volt, hogy az orromig alig láttam. A folyó mentén (valójában csak csatorna, de én folyónak hívom) akartam menni, de a sötétben elveszett mellőlem. Szerencsére borzasztóan segítőkészek voltak a biciklisek. Aztán volt egy szakasz, amikor a járdán mentem, mert nem tudtam egész pontosan, hogy hol kell lekanyarodni. Ekkor jött egy udvarból egy kocsi. Egyértelműen ki akart kanyarodni az útra. Lassan "csurgott", gondoltam átmegyek előtte. De nem lassított. Sőt, mintha picit gyorsabban jött volna. Pár centin múlott, hogy elslisszoltam előtte, közben a hátam mögül egy éktelen női visítást hallottam: "Max! Maaaax!" Hátrafordultam, hogy megnézzem magamnak a szenya sofőrt, aki majdnem elütött, de NEM VOLT SOFŐR A KOCSIBAN(!!). Akkor rohant oda egy pasi, feltépte az ajtót és beletaposott a fékbe. Csak ezután tűnt fel, hogy valójában rá se néztem a sofőrre, mielőtt át akartam vágni előtte. Igaz, nézhettem volna, ha lett volna kit! :)
A koncert előtt másfél órával értem oda, hogy átvegyem a jegyem. Már akkor ott volt 15-20 néző. Közben folyamatosan szállingóztak az emberek. Végül szinte telt ház volt. Csupán 1-2 szék maradt üresen a leghátsó sorokban. A terem kisebb volt, mint a Zeneakadémia nagyterme. Disznóság a németek részéről, hogy nem lehet kamerázni!
8 után kezdett játszani az ír előzenekar, a Máirtín O'Connor Band. Kb háromnegyed órát játszottak. Amikor bemondták volna, hogy mi lesz az utolsó szám, valaki beletapsolt, jelezve a megkönnyebbülését a hírtől. Az egész közönség egy emberként hördült fel, ezzel rendreutasítva a kis szemtelent. Hogy őszinte legyek, szívemből szólt az az "egyéniség". (Brian élete után szabadon.) Ugyanis én nem azért mentem oda, hogy az íreket hallgassam (akik egyébként nagyszerűen játszanak), hanem azért, hogy a Tommy szórakoztasson.
Tehát 9-kor jött Tommy. Kb. 3 blokk volt. Az elején elnyomta turbó tempóban az összes "kötelező" darabot. (Windy and warm, Guitar boogie, Beatles Medley...)
A második blokkban unplugged játszott. Egészen másképp szólt így a Classical gas, Angelina stb. Azt hiszem, először hallottam az apukájáról a dalt, talán nem rég írta. Nagyon megható volt, és szörnyű érzés volt azután a taps. Egyszerűen úgy éreztem, hogy megölte a darabot. Azóta azt keresem a Youtube-on.
Végül a kevésbé sláger darabokat gitározta. Érdekes módon most nem gerjedtek a mikrofonok..
Hiányoltam az Initiation-t. Az ausztrál esőerdők hangulatát!
Közben mesélt pl. Chat Atkinsről, a barátságukról és arról, hogyan kapta meg tőle a C. G. P. címet (Certified Guitar Player). (Félreértés ne essék, itt mester és tanítványa barátságáról van szó!)
A legvégén visszajött a színpadra az ír zenekar és együtt is zenéltek pár számot. Az egésznek este 11 után lett vége.
Azt vettem észre magamon, hogy úgy vigyorogtam az egész koncert alatt, mint a vadalma. Szó se róla, nagyon élveztem!
Viszonylag gyors voltam: éjfélre már hazaértem. A hazafelé úton már nem akartak elütni az elszabadult autók - szerencsére.
Szóval összességében megérte, nagy élmény volt! Érdemes elmenni Otthon is! :D