Tegnap hajnalban hazamentek innen a spanyol vendégek (Manuelo és Pilar). A Szilvi bartátai, itt aludtak nálam. Előző este megvitattuk, hogy szép hely ez a Berlin, csak hideg. Spanyolorzágban 20 fok van.
Tegnap éjfélkor megérkezett Isabell, aki már augusztusban is itt volt. Szinte az első mondata az volt, hogy hadd aludjon nálam, mert a fönti lakás olyan nagy és hideg. "Csak ma!" - mondta. Majd vigyorogva mondja nekem, hogy tippeljek, hány fok van Granadában. Mondtam, hogy 20, mire még szélesebb vigyorral az arcán közölte, hogy 25!

...És EZ a világ legnagyobb igazságtalansága!! Én itt ráfagyok a biciklire, más meg rövidujjúban mászkál. Letettem a szent esküt, hogy ha valaha mégegyszer elmegyek Otthonról (nem valószínű, hogy lesz ilyen), akkor az Egyenlítő környékére megyek, mert ott szépen süt a nap és meleg is van.

Egyébként Isabell még mindig itt tanyázik a szomszéd szobában és esze ágában sincs fölmenni. Mondtam neki, hogy csütörtökön takarítani akarok, mert jönnek a testvéreim látogtóba, erre azt mondta, hogy akkor szerdán (holnap) fölmegy, hogy legyen itt hely. Gyanítom, hogy amint fölszabadul itt A hely, rögtön visszajön...
Ilyenkor rádöbbenek, hogy mennyire rugalmatlan vagyok. Eltervezek valamit, és nehezen viselem, ha beleköpnek a levesembe. De mégis úgy gondolom, hogy nekem van igazam. Itt az Isabell, akinek nincs senkije. Hogyne lenne rugalmas?!?! Azt csinál (akkor és ott), amit éppen akar, mert csak magáért felelős, senki másért. ["...akit szeretsz, az törvényt szab neked!" És itt a közvetlen családról beszélek.] De én jól érzem magam a "törvényszabóim" között! Ez így van jól...! :)